2017. július 29., szombat

Érdekességek

Röviden. („Tömöríts, blogga'!”)
Az egyik utolsó molyos posztomban áll egy mondat, amelyik nem annyira tartalmában, mint inkább szerkezetében érdekes. Talán pszichológiailag is, elég sok ilyen mondatot írok.
A kínai nyelv, már ahogy én látom, elég hanyagul bánik a tagmondatokat összekötő szavacskákkal, szemben pl. a magyarral. A magyar, már ahogy én látom, elég rendesen megtartja ezeket, hogy egyértelmű legyen a részek egymáshoz való viszonya. Sejtésem szerint ebben is tetten érhető a nyelvek „kontextuális különbsége”, hogy mennyit bíznak a „szavakon kívüli” világra.

Ez volt a mondat:

Nem kelet-európaiságot látok benne, bűnös ugari hanyagságot.

Ez így önmagában, leírva – felolvasva, kimondva nem, ott a hangsúly egyértelművé teszi – jelentheti azt is, hogy

Nem kelet-európaiságot látok benne, nem (is) bűnös ugari hanyagságot.

  Ugyanazt mondom el még egyszer, a „nem” után sorolva, tk. elhagyva a második „nem”-et (ennek biztos van valami neve a nyelvtanban és a retorikában). 
De jelentheti azt is, hogy

Nem kelet-európaiságot látok benne, hanem bűnös ugari hanyagságot.

  Ellentétek vannak, a „hanem” ezt fejezi ki, de a jelek szerint el is lehet hagyni.

Tetszik ez a játék. Kicsit meg szoktam akadni olvasóként ilyenkor, valami furcsa perverzió, elgyönyörködöm a jelenségben. Természetesen önkényes, amit teszek, magában nézegetni a mondatot, mert a szöveg többi része világossá teszi, melyik esetről van szó. De akkor is, szeretem, amikor ilyen őszintén foszlik fel a nyelv logikája.

Teszek ide még valamit. Érdekességeket ígértem, ez meg nem volt annyira érdekes, úgyhogy jöjjön más:

Mindenkinek figyelnie kéne magát evés közben.”

Elias Canetti írja a Feljegyzések-ben. A második feljegyzése 1959-ben. (Európa Könyvkiadó, 2006, 101. oldal, Halasi Zoltán fordítása). Az első meg ez:

A csendes óceáni-szigetek egyikén nemrégiben egy atomrobbantás tiszteletére utolsó alkalommal ettek embert.”

A harmadik pedig:

Valaki, aki nem tudja, hogy lélegzik.”

A könyvben nincsenek idézőjelek. Olvashatom ezeket folyamatosan, egyben is, egészen mást fognak kiadni, mint külön-külön. Az első és a második kiváltképp, ott kínálja is magát, hogy egybeolvassuk. A harmadik már bonyolultabb, ahhoz azért nem árt egy kávé.
Aki akarja, tegye ezeket a mellé, amit fönt írtam. Ahhoz kell még egy kávé, gondolom.
Végül is mindenki a maga érdekességének kovácsa.


2017. július 19., szerda

Miért nem írok, amikor írok?

Ma sem írtam*. („Ma nem mentem iskolába.”) Már önmagában is csalás a mondat, azt sugallja, hogy rendesen szoktam írni. Éppen nem rendesen szoktam írni, az írás nálam valami kivételes része a napok menetének, rendellenesség, sőt természetellenesség – az én természete(m) ellen való. 
Talán az Élet és az Irodalom csap itt össze. Ha megélek valamit és azon melegében írok róla, az jó, de már ott is látom a torzulásokat és az egész folyamat értelmetlenségét. Lényegében egy haszna lenne, hogy emlékezzem, fel tudjak idézni megtörtént eseményeket. Csakhogy ez akkor lenne haszon, ha használnám valamire, például egy regényhez, novellához, bármihez, amit már tisztán az irodalomhoz sorolunk. De ezeket soha nem használom. Az emlékeim használom. Legjobb esetben az emlékeim megidézem a szövegekkel, de volt már olyan, hogy semmire, de semmire nem is emlékeztem a leírtakból. Ami talán azt jelenti, nem is volt jelentőségük, és így ezek használata a múlt, egy épített idearendszer meghamisítása – hiszen a múltat nem a tényszerűség hitelesíti, hanem az, hogy eleven. (Vagy éppen szándékosan azt okozza valami, hogy ne emlékezzem. De akkor is így a jobb, aki olvasná, magában úgyis észrevenné az elhallgatottat. A jó irodalom egyik fűszere.)
A feljegyzések a valóság első átértelmezései, válogatok a megtörtént események közt a pillanatnyi hangulatomnak megfelelően. Az idő aztán újból szűr, és akkor jön létre a múlt.
Akkor tehát miért jegyzetelek?
Mert rossz a lelkiismeretem. Mánia a rögzítés, de közben érzem a hamis hiábavalóságát, ettől aztán állandósult a rossz közérzetem. Kell csinálni és hamis.
Mi a megoldás?
Az a létforma, amikor megfeledkezünk a kötelességekről, nincs kényszer, hogy ezt vagy azt tegyünk, konkrétan nincs napi penzum, mechanikus és szinte matematizált feldolgozás. Az emlékezés az, ami bennünk megmarad, a múlt pedig az, ami akkor válik megfoghatóvá, amikor ebből, csakis ebből, a bennünk fennmaradt anyagból építkezünk, ezt írjuk le. Hagyjuk a memóriát dolgozni, bízzuk rá a döntést, mi fontos és mi nem, mit kell törölni, mit kell megmenteni. (Az agy(?) idealizálása, tudom.)
(Természetesen ennek a használata is végeredményben hamis kép lesz, de ösztönösen hamis, ami menti – valahogy úgy, ahogy a macska gonosz játékát az egérrel menti a tudat hiánya vagy - kedvelem a macskákat - részlegessége.)
Mégis a legjobb az lenne, ha nem létezne semmiféle elvárás magammal szemben, fel sem merülne, hogy írjak – tegnap olvastam egy most igen fontosnak tartott regényt, hosszú-hosszú visszaemlékezés; egyfolytában azon gondolkodtam: mi értelme ennek?, merő egy rekonstrukció. A „mi értelme?” kérdés el is nyomta a „miért fontos ez nekem?”-et. Eleve nem kéne semmit írni, megszabadulni a „kell” kellemetlenségétől, és helyette: élni. – Ez az ember éveken át, sőt élete jó részén keresztül emlékezett az életére, rekonstruált. Előttem lebeg a kép, hogy a halála pillanatában rettenetesen sajnálni fogja, hogyan pazarolta el az idejét.
Csak hát már nem lehet. Nem belém nevelték – majdnem ezt írtam –, hanem én kényszerítettem magam ebbe a helyzetbe. Önkéntes kényszerzubbony, amiből közben próbálok kibújni az ember természetes állapotába: a szabadságba. (Kacaj.) („kibújni valamibe”.) Ezért van, hogy azt mondom, „Ma sem írtam”, aztán arról írok, hogy nem írtam.
De azt el kell ismerni, ebben a mondatocskában nagyon szépen testet ölt ez a sajátos létcsapda.**

* Szerettem volna valami olyat - azt hívom írásnak -, hogy egy jelenetben emberek beszélgetnek, mozognak, győzködik egymást, érzelmeket mutatnak, egyszóval élnek. Hazugnak érzem, ha ilyet írok, jobb esetben játéknak. Pedig olvasni ezeket szeretem jobban, és azt mondják, érdemes olyasmit írni, amit olvasni szeretne az ember.

** Különben az egész bejegyzést a rossz lelkiismeret szülte. Tisztességtelenül itt mondom el: felesleges volt - nem megírni - publikálni.***

*** De legalább több hónap után került valami ide.

2016. november 15., kedd

Allegória

  A történet végén - mindjárt, figyelj! - jön a tanulság: vigyorog és nyáladzik az idióta.


Thomas Kinkade: Sunset at Riverbend Farm






2016. augusztus 14., vasárnap

Ismerd meg énmagad!

Végül is nem lehet kizárni, hogy az olvasás segíthet az önismeretben.
(Ezt alaptételként kezelik. Néhány napja hozzászóltam egy Salamon Pál interjúhoz, hirtelen kikívánkozott belőlem, hogy megosszam a világgal, mennyre hasonló az író és az én értékrendem. Kivéve, tettem hozzá, amit az olvasásról gondol. Én nem hiszek az olvasás embert javító erejében. Most finomítom ezt: az olvasás mégiscsak segít önmagunk megismerésében. Már ha szándékunkban áll ismerkedni önmagunkkal. Alkat kérdése.
Jó napot, én!
Jó napot! Hogy vagy, hogy vagy?
Hát ugye, megvagyok.
No, ez nem hangzik túl biztatóan. Te ilyen panaszkodós vagy, igaz, én?
Csak ha megkérdeznek, én.
(mint Sajó) Én vagyok a hülye én, minek beszélek magamba' én?)
Például. Jó egy hete írtam ezt. (Sok efféle szöveget írok, naponta hármat-négyet. Dramaturgiai-logikai értelemben egyívású darabok, elindulnak A pontból, B-nél még minden rendben, C-nél apró megingások mutatkoznak, D a lá Romeo eldobja a nevét, végül pedig, mármint a szöveg végén, elérkezem egy ponthoz, amit leginkább az óceánhoz lehetne hasonlítani, vagyis a végtelenhez, a szétterülő térhez, ahol az ég és a víz elérhetetlenül találkozik - nem találkozik. Logikai értelemben ez annyit tesz, hogy egyetlen gondolatmenetemnek sincs vége, így végkövetkeztetése és tanulsága sem. És ez nem is rossz, elég jó modellje a valóságnak, csak hát egyetlen olvasó sem ilyen befejezésre vágyik. Akkor inkább füllentsünk egy véget, de ha lehet, vicceljük is el, jelezve, hogy azért a világ megmagyarázhatatlanságát nem vesszük komolyan. Fiatalok vagyunk és erősek stb., stb., és amíg így érezzük, el lehet viccelni.)
Nem teszem idézőjelbe magam:

Akakij felébred. A hőségben is itt alszik, a kezemnek dőlve, az egéralátéten, az egéren.
Értetlenül néz.
Ez a tekintet ismerős. Apámnak volt hasonló, amikor már erősen leépült szellemileg. (Úgy értem, élete utolsó szakaszában. A szavak néha éppen azt jelentik, amit.) Nyugalmas sárga tenger (apámnál szürke), álomporral meghintve. A kancsó limonádét nézi, mintha nem is azt. Ha mozdítom a kezem, követi. De csak ha lassan mozdítom, ami gyors, az nem létezik.
Egyszerre meglátom a kérdést a tekintetében. Hol vagyok? De ez nem csak egy amolyan 'hol vagyok?', mint egy információs automatánál vagy egy bolygó hollandinál a szigeten, ez a jelentés mélységes mélyébe hatoló kérdés. Valahogy úgy kéne körülírni, ahogy Heidegger tette, csak egy 21. századi fülledt délutánon nem ildomos az értelmünket elhomályosítani. Hol vagyok mint Ki vagyok?
Ezt kérdezi Akakij.
Nekem kéne válaszolnom. Mivel csak én vagyok itt, én láttam, hogy ezt kérdezi, talán éppen tőlem kérdezte (mert ki mástól...?) (A világegyetem kitüntetettje vagyok. A. az origo.)
Lassan rám emeli tekintetét, és ez annyira zavarba ejtő, hogy a filozofálgatássá kényszerített szavak elillannak. Akakij engem néz, mint előbb a limonádés kancsót, vagyis mintha nem is engem nézne. Utolsó tétova erőmmel még egy kérdést beleantropomorfizálok (Hozsánna, Helmetzy!), de nem azt, hogy Hol vagyok?, se nem azt, hogy Ki vagyok?, hanem azt, hogy Mi ez?
(Ezzel el is elvesztettem a világegyetem kitüntetettje címet.)

Ez a kérdés tíz napja itt nyugodott a pendrive-on. Tegnap este aztán megkaptam a választ.
Ma reggel Theodor W. Adorno valami nagyon macskás dolgot művelt:”, kezdi Cortázar A fantasztikum érzete című esszéjét (regényeknél szokták számba venni a leghatásosabb indító mondatokat, esszék közt ez esélyes lenne), „egy szenvedélyes szónoklat, félig jeremiád, félig a nadrágomhoz erősen hozzádörgölőző vonaglás közepette egyszer csak mozdulatlanná dermedt, és mereven egy pontra szegezte tekintetét a levegőben, ahol számomra semmi látnivaló nem akadt egész a falig, ahol Évreux püspökének kalickája függ, az viszont Theodor érdeklődését soha nem keltette fel. [Évreux püspöke – de vajon melyik? Valakit az urak közül C. érdemesnek tartott arra, hogy a papagáját(?), kanáriját(?) róla nevezze el. Erről sem tudok semmit.] Bármelyik angol hölgy azt mondta volna, hogy a macska egy reggeli kísértetet látott, a legvalódibb és legkönnyebben tetten érhető kísértetek egyikét, és a kezdeti dermedtségtől a feje lassú, balról jobbra történő elfordításig tartó átmenet, amely az ajtó látványának vonalában véget ért, bőséges bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a kíméletlen leleplezéstől valószínűleg zavarba jött kísértet épp akkor távozott.”


Ennyire egyszerű volt a képlet. És minél többször olvasom el ezt a bevezetőt, annál nyilvánvalóbb, mi is történt tíz napja. Már tisztán emlékszem, hogy Akakij is dermedt volt, dermedtségének pedig volt egy kezdeti állapota, Évreux püspökének kalitkája a limonádés kancsó, A. feje lassú, balról jobbra történő elforgatása (és úgy is volt! tényleg balról jobbra!) adott alkalmat a gondolatmenetre, erre a maszlagra, amely, most már ez is az igazság fényében tündöklik, merő egy kitaláció, önhazugság, csak a tényt kívántam leplezni; az ajtó látványának vonala a fülem vagy egy elálló tincs, és mindez bőséges bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a kíméletlen leleplezéstől zavarba jöttem és összehordtam mindenfélét: kijutottam a végszavaktól, igazságoktól és tanulságoktól ment óceánra – de tegnap este, hogy végre erre a szövegre akadtam, tettem egy lépést saját magam felé: a leírt szavak gátat emeltek az óceánra, és most már tudom: csak egy könnyen tetten érhető kísértet vagyok.



s-media-cache
 
 
 
 
Az idézet Julio Cortázar Sehol sem teljesen jelen című esszékötetéből való (L'Harmattan, 2015, Imrei Andrea fordítása)
 
 
 
 

2016. július 11., hétfő

Ide nekem az oroszlánt!

Tizenegy napja befogadott cicám, a keresztségben (bár ő valami természeti vallást követ) Akakij Akakijevics, leszökken, megáll a hűtőszekrény előtt, rám néz.
Mit szeretne, Akakij? kérdem. Eee?
Eeee – feleli.
Előveszem a tálkát, leteszem elé. Vagy előveszem a tálkát, és előveszem az üvegcsét is, melybe gondosan átkanalaztam a bádogdobozból a bádogdobozosodást megelőzendő a neki illatos, nekem szagos falatkákat, átpakolok és apró darabokra vágok mindent, és mivel ez kis időbe telik, Akakij imigyen sürget:
Eeee-eeeeee-eeeee!
Biztos, ami biztos, megkérdezem tőle:
Csak eee, vagy íííí is?
Eeee! – zárja le a parttalanná váló beszélgetést, és nekiesik, ahogy elé teszem az eee-t. Azért teszek mellé egy kis ííí-t is, soha nem lehessen tudni.
És elégedetten nézem. A tizenegy nap alatt szépen kigömbölyödött. De még messze van végső kiterjedésétől.
És Akakij is elégedett. Eee-re ííí-zik.
De ő mégiscsak elégedettebb, állapítom meg, mert eszembe jut: v. Frisch, Lorenz és Tinbergen óta az állati viselkedéstan területén senki nem kapott Nobelt. És az '73-ban volt, negyvenhárom éve. Pedig, ne szerénykedjünk, vannak eredmények, vannak eredmények!