Az utókor ítélete(?)

    

   „2004 jelentős évforduló a spanyol nyelvű világ kultúrájában, Julio Cortázar születésének 90., halálának 20. évfordulóját ünneplik hazájában, Argentínában (...)”

                              

                                                                                                       Julio Cortázar Rítusok című kötete,

                                                                                                       "Szerkesztői utószó", első mondat

Mindennek mértéke az ember

    
   Adjatok egy szürke világnyi fix pontot, és képtelen leszek kimozdulni.

 

[Source: Arthur Mee and Holland Thompson eds. The Book of Knowledge

(New York, N.Y.: The Grolier Soceiry, 1912), via ClipArt ETC]

 

 

 

 

 

 

Tisztelt Akadémia!

A jövőbeli, súlyosabb félreértések elkerülése végett fordulok Önökhöz. Indítványom egyszerű, őszinte és jó szándékú, egyszóval, ha megengedik nekem ezt a szerénytelenséget, zseniális; Önöknek mind a tudása, mind az eszközeik megvannak egy ilyen bagatell nyelvi újítás keresztülviteléhez.

Történt pedig, hogy levelezésbe bocsátkoztam egy távol-keleti ifjú hölggyel, pontosabban jó néhány távol-keleti ifjú hölggyel és ifjú urakkal is meg kevésbé ifjú hölgyekkel és urakkal, továbbá nem csak távol-keletiekkel. Afféle kis on-line közösség alakult ki, 網友 (wangyou) lettünk, akiket a nyelvtanulás köt össze; napi rendszerességgel számoltunk be egymásnak magán- és közéletünk alakulásáról, az időjárásról, tervekről és terrorcselekményekről stb., végtére is egészen picike lett ez a bolygó, ha az Amazonásznál meglebbenti szárnyát egy pillangó, másnap itt is meg mindenfelé meglebbenti a szárnyát egy csomó pillangó, tetszik vagy nem, tisztelt Akadémia, ilyen lett a világ, ilyenek lettek a pillangók.

Egy alakalommal, mert egyébként szeretem és hirtelen eszembe jutott, megosztottam egy számot wangyouimmal. Íme:

On-line barátkozásunk játszóterén lehetőség volt kommentálni egymás posztjait, és a fent említett ifjú hölgy a következőt jegyezte meg:

„Oh, poor guy!”

Önök is jól tudják, hogy a nyugati kultúra alapvetően individualista kultúra, legalábbis így mondják, és bizonyára a keleti kultúrával való összevetés alapján jutottak erre a következtetésre. Engem ez oly módon érint, hogy bárki bármit mond, néha az az érzésem támad, rólam beszél, ha meg egy keleti ember, akkor még inkább. Jelen eseten is megütközve ültem zöld gömbömön a monitor előtt.

„Why do you think I am a poor guy?...” – kérdeztem, így vagy hasonlóképpen, és hozzátettem (talán mert tetszett is nekem ez az ifjú hölgy, bár erre tényleg nem emlékszem, és ha emlékeznék se vallanám be (azt mondanám, nem emlékszem), és egyébként is ellene vagyok a virtuális ismerkedésnek) (na de ez nem tartozik ide), hogy:

„I am not in love with anyone.”

„Uhh, you!...”, írta erre, „You! I mean the guy in the song is a miserable one.”

Ez pedig így egy igencsak kellemetlen helyzet, mert hiszen a hölgy azt hihette, hogy én valami egoista vagyok, aki mindig mindent saját magára vonatkoztat, aki úgy jár-kel a világban, mintha neki sütne a nap, neki folynának a folyók, neki domborítanának a hegyek és neki libbentenének a pillangók, mi több, ha megoszt egy számot, akkor annak kapcsán is az az öntelt kényszerképzete támad, az ő érzelmi életéről beszél mindenki. Néha megesik ez persze, ahogy mondtam, de hangsúlyozom, néha, nem gyakrabban. Ebben az esetben természetesen szó sem volt ilyesmiről, félreértés történt, hiszen én nyugati vagyok, Szókratész értem ürített bürökpoharat, Jézus értem feszült a kereszten, a Napkirály értem volt az állam, ezeket nagyjából értem is, szemben Buddha nevetésével, Síva karjaival vagy a maják húszas számrendszerével, mert ezek csak díszletek nekem: a nyugati kultúra börtönében élek, a kultúra diktálta individualizmusból és nem!, határozottan nem személyiségem fogyatékosságából következett ez a félreértés.

Ugyancsak nyugati mivoltomból következik, hogy elgondolkodtam, hogyan tudnánk elejét venni a további hasonló félreértéseknek. Arra jutottam, hogy mint majdnem mindig, most is a nyelv bizonyult elégtelennek. Önök, mint nyelvészek és mint akadémikusok, nyilván máris látják a probléma lényegét:

Ha A. és B. ember beszélget és egyesszám harmadik személyben tesznek kijelentést C.-ről, mégpedig úgy, hogy hiányos a mondat – és a nyelv imádja az efféle hiányos szerkezetlenséget –, hogy csak úgy odavetik a lényeget, ha jól sejtem, az állítmányt, akkor az félreérthetővé válik, és ha A. mondja, úgy magára veheti B., ha pedig B. mondja, akkor A., és fordítva (sőt, inkább fordítva, hogy ne bonyolítsuk el, és de facto A. mondta), mert úgy értelmezi, hogy az elmaradt rész egyesszám második személy volt. Ahogy a spektrum végtelen részre osztható és még sincs végtelen számú szavunk a színekre (bár a szavak és hangok kombinációja ezt végül is lehetővé tenné), és ha nagyon meg akarok nevezni egy új színt, akkor hozzá tudok mégis rendelni egy új szót, úgy itt is kell találnom valami újat: egy új személyt.

„Te szegény!” – ez annyira megalázó, a sajnált mindig gyengébb, az önsajnálat és a magunk sajnáltatása függőséget is okozhat; a sajnáló mindig erősebb, a sajnálkozás könnyen viszolygássá, esetleg megvetéssé fajulhat. De ha azt mondanánk: „Lá szegény!”, egy új, friss, lágy szót bevezetve, ami az egész kifejezést inkább érdekessé teszi, és már magában ez az érdekesség-vonás is tompítja a sajnálatot. „Lá hülye!” – mondhatnánk, hogy gyorsan egy másik példát hozzak, és világos lenne, hogy nem egy harmadikról beszélünk, ugyanakkor nem olyan durva az egész, mint a „Te hülye!”, ami egyenesen az ember szívébe döfi ezt a „hülyét”, a címzett ismert; vagy a „Hülye!”, amikor meg megint csak nem tudhatjuk biztosan, bár nagyon nagy a valószínűsége, hogy nem rólunk, hanem egy harmadikról hülyéről van szó, de azért mégsem vehetünk mérget erre.

Legyen, mondjuk, az új személy elnevezése „enyhítő második személy”, mert sokkal finomabban, kulturáltabban, majdhogynem kedvesen fejezi ki rosszallásunk, megvetésünk, utálatunk, lenézésünk; simogatásszerű pofon vagy rúgásszerű cirógatás ez. (Az elnevezésben persze rugalmas vagyok, ez, nyelvészeti ismereteim alapján szakmai kérdés.)

Ennyi lett volna tehát hézagpótló javaslatom.

Mihamarabbi szíves intézkedéseiket várva, megelőlegezett bizalommal és az előterjesztéseiknek megfelelően alakuló tisztelettel:

B., amatőr neologista

 

A 2015. évi irodalmi Nobel-díjról (g)

Nem ismeretem Szvetlana Alekszijevicset, most sem ismerem, és nincs is semmi bajom a díjával. Vagyis hogy nem tudom, van-e bajom a díjával. Nagyon sokféle író megkapta már, sőt, nem-írók is (mármint hogy nem irodalmárok). Úgy látom, eleve nehéz a bizottság dolga, mert – a wikit néztem meg – van a végrendeletben egy svéd mondat, a tulajdonképpeni lényeg, amit szó szerint is kétféleképpen lehet angolra fordítani (ideal vs. idealistic), ráadásul nem derül ki, hogy az irodalmon belül kell-e ezt a - fordítsuk így - „eszményi irány”-t érteni, és ha azon belül, akkor mit is jelent ez (mit várunk az irodalomtól, merre haladjon?); vagy ez az ábrázolt kérdése-e: végső soron arra legyünk tekintettel, milyen szebb világhoz méri a miénket az író? És van még egy sor egyéb tényező, egyes kultúrköröket, nemzeteket is be kell emelni az irodalmilag elismert kultúrák/nemzetek közé, a már kanonizáltak közt is igazságosan osztogatni stb. Az a benyomásom, a bizottság állandóan egyensúlyoz, nyilván összecsapnak világnézetek, meg az ősi kérdés a szépről meg az igazról.

Olvasgattam a híreket, a hölgy rögtön nyilatkozott valamelyik svéd tévének. A szokásos körök, gondolom; majd azt mondja, „nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy olyan nagy írók társaságába került, mint”... - itt gyorsan behunytam a szemem, egy pillanatra eltöprengtem, kit fog megemlíteni. Ugyanis elég sokat elmond egy emberről, kiket tart nagyra íróknak; egy íróról meg még annál is többet elmond.

Egységes szakmai megítélés nem létezik. De egy idő után azért létrejön valamiféle közmegegyezés – bár az „irodalomtörténeti” és az „esztétikai-irodalomelméleti” besorolás sokszor nagyon különböző -, az igazán nagy írókat nevükön nevezik. A kevésbé nagy írókat ritkán, de azért előfordul, el-el lehet csípni megjegyzéseket, hogy azért ő nem annyira ilyen meg olyan. Van, aki sajátos karriert fut így be, Orwellről a csípős nyelvű Nabokov azt mondja, középszerű (íróként), de még Kundera is megemlíti, hogy jobb lett volna, ha ezeket a ragyogó gondolatokat esszéként publikálja; Orwellt nagyjából így tartják ma már számon.

Nem hiszem, hogy a bizottság örült volna a névnek, akit a hölgy felhozott. Borisz Paszternak.

Az itt a baj, hogy Paszternaknak mint írónak – nem mint költőnek! - nem túl fényes a megítélése „szakmailag”. A Zsivágó doktor szerzőjeként azonosítják, tk. erre is kapta a díjat, és bátor ember, szép célokért küzdött – de a Zsivágó doktoron művészetileg-esztétikailag ez nem segít. (Hogy a korábbi munkái milyenek, azt nem tudom.) (Az állításom igazolására sem hozok fel tekintélyeket, lehet találni szerte a neten ezt-azt; hús-vér kortárs írókat, kritikusokat is meg meg lehet vesztegetni étellel-itallal-mosollyal, hogy megnyilatkozzanak.) Vagyis a hölgy, amikor őt jelöli meg nagy íróként, akkor azt mondja, számára az írás a „jó”-ról, az „igaz”-ról szól, a tartalomról; a „szép”, a forma nem számít. (Sarkítottam a dolgot.) Ez a gondolkodás viszont nem „irodalmi gondolkodás”, mert az irodalomnak az a része, amit szépirodalomnak neveznek, nem létezik esztétika nélkül. Ezzel felborul az eredeti rend. Mert naivan úgy gondoltam volna (bájosan pislogok, amikor ezt írom), hogy a díj irodalmi-társadalmi díj, ebben a sorrendben. Innen társadalmi-irodalmi lett. Sőt, nem csak hogy felborult a sorrend, az arányok is megváltoztak, méghozzá drasztikusan: az irodalmi érték alig számít.

Ezen a ponton azért már látom, mégiscsak bajom van a díjával. Egy mosógép használati utasításnak is lehet irodalmi értéke (igaz, ezzel adódhatnak gyakorlati problémák, úgyis mint egy rím kedvéért a piros megfogja a fehéret stb.) (ez nem vicces, mindenki tudja, aki már összemosott ruhákat), egy emlékiratnak, dokumentarista szövegnek még jobb eséllyel, szóval nem az a gond, mit ír, hanem ez a mondat, hogy egyáltalán – van-e a hölgynek irodalmi koncepciója?...

Itt vissza kell táncolnom az egész gondolatmenettől. Mert ezt mégsem illik, nem tudom, hogyan gondolkodik erről Szvetlana Alekszijevics... Lehet, hogy vannak esszéi, mint Eliotnak. Vagy naplója, mint Csehovnak. Vagy az is lehet, magukban a könyveiben fejti ki az irodalmi nézeteit. Én meg ezeket nem ismerem.

Csak ezt a mondatot. Ezt a mondatot...

Csak ezt a mondatot tudnám feledni... Miért nem Hamsunt mondta? Vagy Pirandellót, vagy Márquezt vagy Goldingot vagy Kertészt stb.?

Na mindegy, nem lesznek azért álmatlan éjszakáim. Meg aztán, ha a bizottság most kilengett ennyire ebbe az irányba, jövőre talán adnak díjat valami nagy-nagy formalistának, valami tengődő új Cortázarnak vagy Perecnek. Csak, sajna, erre nem fogadnék... (Ellene igen, csak az meg alig fizetne...)

De hát ki tudja, ki tudja.

Szeg irodalmi koporsómba (g)

Írok egy történetet. (Egyet? Számtalan történet. De ezekben a napokban éppenséggel ezt az egyet.)

Hőseim (irodalmi értelemben vett hősök, természetesen) az éjszakai parton egy világítótoronyhoz érnek, és ahogy azt megkerülik, egyszerre – értsd: hirtelen és szimultán – két „dolog történik” velük: egy, meglátnak egy falut; kettő, megcsapja őket a hideg szél.

A vájt szemű és -agyú olvasó azonnal érzékeli a probléma lényegét. 2015-ben eljutottam addig, ameddig Condillac abbé a XVIII. században. Még rosszabb, egy újabb bizonyíték a sejtésemre, ami szinte megbénít: a nyelv nem az ún. valóságot képezi le. (Eleve ez: „képezi le”!)

Condillac vette észre, hogy a nyelv „térbeli élményt” fogalmaz át „időbeli renddé”. Ez a „térbeli élmény” számomra az ún. valóság, legalábbis annak az a része, ami, mondjuk egyszerűsítve, itt és most körülvesz, vagy ami ott és akkor a hőseimet körülveszi, ezt kell átformálnom, megjelenítenem, csakhogy erre a satnya nyelv áll csak rendelkezésemre. A világítótoronynál nem tudtam, mit tegyek, hiszen írás közben világosan láttam magam előtt, mi történik, mégis kénytelen voltam sorrendet felállítani a szövegben. És ezt abban a pillanatban hamisnak, ha úgy tetszik, hazugságnak éreztem. Feloldható-e ez a hamisítás?

Így szólt a mondat:

Körbesétáltak – a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak tetszett – és ahogy a túloldalon meglátták a faluhoz vezető kocsiutat, hideg szél csapta meg őket.

Apró csalások vannak itt. Egy a problémát őszintén beismerő mondat valahogy így nézne ki:

Körbesétáltak – a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak tetszett –, a túloldalon meglátták a faluhoz vezető kocsiutat és közben hideg szél csapta meg őket.

A közben-t vagy az és-t azért nem akartam használni, mert úgy éreztem, nagyon kilóg a lóláb. Az ahogy egy fokkal jobb, ez jelezhet – érzésem szerint – egyidejűséget és egymást követő eseményeket is. Vagyis hogy hazudok is meg nem is, ügyeskedem is meg nem is.

De bármit is csinálok, a szövegben vagy a hideg szél vagy a falu látványa szerepel először, és akkor már variálhatok a kötőszavakkal, amennyit akarok, ami megtörtént, az megtörtént, a választott sorrendben jelenik meg az olvasó képzetében.

Adódna azért még két megoldás (legalábbis ennyi jut eszembe). Egy: „posztomdernül” beismerni és kifejteni a problémát:

Körbesétáltak – a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak tetszett – és ahogy a túloldalon meglátták a faluhoz vezető kocsiutat, hideg szél csapta meg őket. Vagy hideg szél csapta meg őket, ahogy meglátták a faluhoz vezető kocsiutat.

- és innen bla-bla-bla, az, amit most írok. Kettő: összekötni a látványt és az érzetet. Például:

Körbesétáltak – a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak tetszett –, a túloldalon mintha a hideg szél hozta volna eléjük a falu képét.

Megoldottam evvel valamit? Az első kiragadja az olvasót a történetből (és mert kivételesen hangulatot is próbálok az írásba csempészni, ezt nem szeretném); a második nagyon lírai így (nem is tudom, szinesztézának lehet-e ezt nevezni – mellesleg, a szinesztéziánál is van sorrend), és én idegenkedem a lírai megoldásoktól, Nabokov legyen a talpán, aki ilyen ingoványra merészkedik; igazából a szövegem sem lírai, már abban az értelemben, hogy csak mértékkel használok „lírai jellegű díszítést”, egyszerű eszközökkel próbálok hangulatot teremteni. Ráadásul mindkét esetben, akárhogy is nézem a mondatokat, megint csak előbb van a hideg szél, így aztán akár itt is felcserélhetném a kettőt, hogy példásul szüljek egy ilyen szörnyet:

(…) a túloldalon a falu hideg szelet zúdított rájuk.

Ki lehet mondani: nincs megoldás.

--- De a helyzet(em) nem annyira tragikus. Végeredményben megpróbálhatok abban hinni, hogy az én képi képzetem az olvasóban megint csak képi képzetté alakul, dekódolódik az időbeli rend, a szöveg csak közvetített, majdnem ahogy az áramló butácska elektronok hordoznak információt a gépeinken. És eszembe jut egy rész Az eltűnt idő nyomában-ból (2. kötet):

„Nemsokára még azért is hatottak rám oly elevenen, mert Sévignénét [XVII. századi „irodalmi levélíró" - saját beszúrásom] nagy művészete azzal a festővel rokonítja, akivel Balbecben ismerkedtem meg később, s aki oly mély befolyással volt az én szemléletmódomra: Elstirrel [Proust Monet-ból és Turnerből gyúrt festője - ez is]. Balbecben világosan láttam, hogy Sévignéné is ugyanúgy tárja elénk a dolgokat, mint Elstir, vagyis az érzékelés sorrendjében, nem pedig oksági kapcsaik szerint.” (Gyergyai Albert fordítása)

Proust, ismerve jellemét, nem valószínű, hogy megspórolt volna itt pár száz karaktert, ha a különböző érzetek egyidejűségének és a szöveg időbeliségének problémája annyira foglalkoztatta volna – gondolom, Condillacot ismerte –, vagyis ez a probléma talán nem is annyira súlyos irodalmi probléma; nem tudom. (Belegondolva, az is lehet, máshol foglakozott ezzel.) (Belegondolva, amit itt említ, az is megér néhány misét – nem az érzékelés sorrendje, az elég világos, hanem hogy mit érthet oksági kapcsolaton: ez az oksági kapcsolat gyanúm szerint talán az irodalmi konvencióba kövesedett írói fogások összessége (is) lehet.) Mindenesetre nekem annyiban kapóra jött ez a világítótorony, hogy azonosítani tudtam az egyik irodalmi koporsószegem, magyarán szólva kibújt a koporsószög a zsákból, amiben hozták a hideget.

(A gondolatmenethez bele-belepillantottam Ungvári Tamás Kaland és gondviselés című könyvébe.)

A híres madelaine sütemény. Mármint a képe.

(Mielőtt egy nyelvész vagy filozófus, szemantikus vagy  szemiotikus, konstruktivista vagy struktulasta vagy bárki, akit roppant finom teveszőr ecsettel festettek idekeveredik: tisztában vagyok vele, hogy egy mondat több, mint egy szó; egy bekezdés is, mint egy mondat; a regény pedig, de még egy novella is, más minőség - én itt egy szögről beszéltem, egy icipici szögecskéről, ami megfogható, és már ezzel azt a talmi elégedettséget hozza el nekem, hogy valamit mégiscsak sikerült megragadnom.)

(Találtam közben egy Harold Pinter gondolatot: "One way at looking at speech is to say it is a constant stratagem to cover nakedness." - Tekinthetjük úgy is a beszédet, hogy azt mondjuk rá: szüntelen ügyeskedés a meztelenség takargatására. [Milyen szép paradoxon lett azzal, hogy az egyszerű hasonlítás helyett azt mondja: "to say it is"!] Ez is egy megoldás lehetne, na de én éppen a meztelenségre vagyok kíváncsi!) 

Elméleti élettan

Testünk kétharmad része vízből áll. Feltevésem szerint a maradékban kell keresnünk azt a valamit, ami a szomjúságot okozza.

(forrás: youngist.org)

El lehet-e mozdítani tárgykat pusztán akaraterővel?

2...^* június 7-én egy távoli galaxisban idegen lények foglyul ejtették egy emberi űrhajó háromfős legénységét. A kapcsolatfelvétel a legszörnyűbb forgatókönyv szerint zajlott; a messze fejlettebb civilizáció kísérletbe fogott.

Az emberek egy makulátlan, tökéletesen egyenletes belső felületű kockában találták magukat. Némi várakozás után kiabálni kezdtek, követelték, engedjék ki őket. Követelték a jogaikat, egyikük az összeköttetéseire hivatkozva fenyegetőzött. Hosszú ideig kerestek valami rejtett ajtót, zárszerkezetet. Elkedvetlenedtek, majd felélénkültek, dörömböltek, ütötték-verték a falakat, egyikük kézfejében egy csont elrepedt. Újabb elkedvetlenedés után rúgni kezdték a felületet, nekifutásból, többször egymás után, összehangoltan ütemesen és ütemtelenül, ugráltak is, aztán izzadtan, csapzottan egymásnak estek. Ez többször megismétlődött, véresre verték egymást, már nem voltak képesek felállni sem, kúsztak-másztak egy ideig, elgyengülve megbékéltek. Végül lefeküdtek, néhány nap alatt kimúltak.

Az idegen lények tárgyilagosan feljegyezték:

„Fel sem merült bennük, csak el kellene képzelniük, már kint vannak.” 

*A XIX. századi irodalom titokzatoskodó fogása

Banksy: Caveman

(valahol Los Angelesben)

( http://carlsbadcrawl.com)

Őszülési kiskáté

Belenéztem a tükörbe – eufemizmus: magam néztem meg –, és észrevettem, ősz hajszálaim vannak. Eufemizmus (szeretem ezt a szót, úgy látszik): rengeteg az ősz hajszálam.

Ha rengeteg az ősz hajszálam, az azt jelenti, nem egycsapásra lett ennyi. Vagyis egy ideje őszülök.

Kérdés (jogos): mennyi ideje őszülök?

A választ nehezíti a tény, az ősz hajszálaim nem látszanak, mert elég világos a hajam. (Ez az oka, hogy csak most vettem észre, őszülök.)

Kérdés: ha nem lehet észrevenni a hajamban az ősz szálakat, akkor milyen színű a hajam? Átfogalmazva (személytelenítés): milyen színű az a haj, (a)melyben nem lehet észrevenni az ősz szálakat?

Válasz: ősz. (Milyen más lehetne?)

Következtetés: ezek szerint mindig is ősz kellett hogy legyen a hajam. Őszhajú kisfiú voltam („Passzolj má', ősz!”, gúnyolódhattak velem foci közben, nem emlékszem, a rossz dolgokra kevésbe emlékszik az ember; bosszúból önzőztem), őszhajú kamasszá cseperedtem, aztán, belefáradva a devianciába, őszhajú felnőtt lettem-vagyok. (Lehetett volna rosszabb is; ha egy őszhajú kisfiú megkopaszodik, az rosszabb. Szerintem.)

Másik magyarázat: lehet, a szemem előbb romlott el, azért nem láttam eddig, hogy őszülök.

Következtetés: ezek szerint közben megjavult a szemem. 

(Ha elromlik az ember szeme és meg is őszül, az rosszabb. Persze a legrosszabb, ha elromlik a szem és megkopaszodik az ember. Ez lehet a legrosszabb. Pl. Teiresziász, pl. (pláne!) Sámson. Szerintem.) 

Melissa Stocker Sámsonja

( http://handelandhaydn.org/massart-samson)

 

Afféle olvasónapló – szomorú következményekkel (g)

Ha az ember elgondolkodik, és még le is írja a gondolatait, néha kellemetlen helyzetbe kerül. Egyszerre feketén-fehéren ott állhat előtte mindannak a cáfolata, amit életecskéjében „vezérlő elv”-nek, vagy patetikusan hitnek lehet nevezni – és akkor várakozásra kényszerül.

A végtelen felé tendáló listáról kicsíptem egy nevet, hogy az értelemszerűen egyre növekvő, soha nem törleszthető adósságaim közül lerójak egyet; kézbe vettem tehát és olvasni kezdtem egy számomra addig csak névről ismert, amúgy gyakran emlegetett, a világirodalomban kitüntetett helyet elfoglaló szerzőt.

A könyv elején két orvostanhallgató beszélget. A stílus – az íróé – meghökkentő, egyedi, rendkívül hatásos, magával ragadott már pár sor után. Ez meglepett, nem is emlékszem, mikor bíztam utoljára magam ilyen könnyen szélhámosra (minden művész szélhámos, de erről majd máskor). A helyzet jó ideje úgy áll, nehezen kezdek számomra ismeretleneket olvasni, annál könnyebben teszem őket félre, legfeljebb ha a híre alapján tudom, hogy jónak kell lennie, akkor kap még egy esélyt. Ráadásul itt nem volt semmi nyelvi újdonság, a hatás a személyiségből fakadt, nem a nyelvhasználat egyediségéből. (A stílus az ember maga; a nyelv meg a nyelv. Erről is majd talán máskor.)

A Párizs külvárosában kezdődő történetben rögtön félreértettem valamit; a fiatalok beszélgetése teljesen anarchista jellegűnek tetszett, ami – szóismétlés – tetszett, és úgy vettem ki, az utcán masírozó buzdult nacionalista katonákhoz mintegy tréfából, gúnyolódásból csatlakozik a narrátorként fungáló alak. Kicsit később rájöttem, beállt katonának; ez akkor így működött: a masírozók civilek voltak, csak egy velük haladó hadnagy emlegetése zavart meg. Ezek után elkezdődött a háború, amit svejki habitussal beszél el; groteszk, abszurd, ilyen jelzőket kell hozzárendelni, és egy izmust: pacifizmus. Mindezt egy nekem eddig ismeretlen elegyben.

A szövegről megállapítottam, hogy az egymást követő bekezdéseket (ez adott esetben több bekezdést is jelenthet) igazából csak a történések lánca tartja össze, vagyis az író azt írja le, amit maga előtt lát, a szöveg nem reagál önmagára, még csak előre- és hátrafelé sem tekint, nincsenek „motívumok” (á la Esterházy és a többi, és a többi), nincsenek a – mondjuk így – XIX. századi írásmódhoz képest új dimenziók (abban a tekintetben, ahogy én most olvastam). Vagyis ez egy elég egyszerű dolog, legalábbis ha így nézzük (és én most így néztem). (Másképpen megfogalmazva: úgy gondolom, egy írási eljárás „filmet nézni” és azt „egyszerűen" leírni; egy másik eljárás így írni, és írás közben a már leírt (éppen íródó) szövegre is reagálni.)

Megállapítottam továbbá azt is, van valamiféle közönségessége a szövegnek, és nem abból a fajtából való, amit én kedvelek: megkülönböztetek egy afféle – itt minden idézőjeles – „paraszti- vagy kispolgári közönségességet” és „nagypolgári- vagy arisztokratikus közönségességet”. A dolog veleje nem a származásban, hanem a személyiségben áll; van, aki elegánsan képes közönségesnek lenni, vagy pontosabban, amikor közönséges, akkor is elegáns, és van, aki elegánsan is közönséges. Ez a szöveg áraszt magából valami vaskos, kültelki közönségességet – legalábbis az én érzékelésemben –, ami enyhe viszolygással töltött el.

Nagyjából húsz oldalt olvashattam tegnapelőtt. Tegnap aztán, felelőtlen kíváncsiságból, a wikin utánaolvastam a szerzőnek. Hogy mire számítottam, nem tudom, amit olvastam, annak nem örültem. Kora ifjúságát erősen nacionalista (soviniszta), és az evvel egyet jelentő antiszemita környezetben töltötte. A maga módján lázadozott a szülei ellen, tanult, utazott, már orvos volt, amikor igazából írni kezdett. A könyve, amit olvasok, hozta meg az áttörést, nem meglepő módon minden ideológia hívei megtalálták benne a nekik valót. Az író ontotta magából a szavakat – nem nézem közben vissza a szócikket –, szépirodalom mellett főleg pamfletekben utazott. Két történést emelek ki: a második világháború alatt ellenállás-ellenes volt, azaz kollaboráns, mégsem jelentette föl az egy emelettel feljebb bujkáló ellenállókat, sőt, orvosi ellátásban részesítette őket. Ezt sokan biztosan etikus tettnek látják (fel is hozták védelmében), én – magamból kiindulva – azt hiszem, ez jellegzetesen egy teljesen elméletekben gondolkodó ember magatartása, a gyakorlatban kötelességének érezhette a segítségnyújtást, de a valódi énjéhez, egy légvárban élő énhez ennek semmi köze; a légvárakban nincs etika, legalábbis nincs gyakorlati etika. A másik eset egy írásához kapcsolódik, ami annyira antiszemitára sikeredett, hogy a megszállt területek propagandájának irányítója is már túlzásnak érezte. (Nem tudom, pontosan ki, és azt sem, miért érezte túlzásnak, talán, praktikusan, a nevetségességtől tarthatott.)

Ez az a pont, ahol kényelmetlen helyzetbe kerültem. Tegnap este ugyanis olvasni készültem, és beletúrva a könyvkupacba azt éreztem, némiképp undorodom ettől a szerzőtől. Így már nem egy üres nyelvi fordulat, ha úgy fejezem ki magam: „eddig avval hízelegtem magamnak”. Ezek szerint tényleg csak hízelgés volt, hogy én – a végletekig leegyszerűsítetten mondva – kizárólag (elsősorban) a szöveg esztétikája miatt olvasok. Őszintén szeretem ezt a pózom, és nincs is kedvem búcsút venni tőle, szeretnék továbbra is megjátszott arisztokratizmussal, a mindenek felett (de legalább kívül-) állás illúziójával olvasni.

Csak hát most kell majd egy kis idő, míg visszaálmodom magam a magamról alkotott képbe, ezt ki kell várni. És el kell dönteni, folytatom-e Louis-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére című könyvét.

Kultúrák ha találkoznak

Ludwig van, egy alkalommal, Kalkutta felé utazva, a luxuskupé egzotikus homályában beszédbe elegyedett egy cserfes hinduval.

– Ön japán? – kérdezte a hindu.

Ludwig van nem felelt.

– És mivel foglakozik? – kérdezte a hindu.

– Zeneszerző vagyok – felelte Ludwig van. (Még nem volt süket.)

„Azt mindenki mondhatja” – gondolta a hindu.

„Ez hülye” – gondolta Ludwig van.

A mimézis mimézisének (stb.) meggyalázása új mimézist szül:

tánc kimerevített pillanata - mintha kivennénk egy mondatot egy regényből, és láss csodát!: értelemmel felruháztatik!

 

Rose Breuss koreográfiája

Az Élet él és élni akar

  Akhilleusz tehát kérdőn a teknősre nézett, hogy kezdődhet-e, s miközben az a változtathatatlan végzet fáradt mosolyával bólintott, ő egy kissé előrecsúsztatta lábát.

 Pagodakarfiol

(forrás: wired.com, de a természetben is megtalálható)

 

Greenwichtől keletre

       Mind óriások vállán állunk, de ezen az oldalon hagyományos sampont használtak.

Goya egy másik kolosszusa, "Az óriás", 1814-18

Jelenségek (g)

Tegnap Bartókot hallgatva (Béla) (A csodálatos mandarin, szvit) rám tört a Lisztománia. Hogy a viselkedésemben ez a legkisebb mértékben sem mutatkozott meg, pusztán annak volt köszönhető, hogy – szégyenletes ez így együtt, orvosilag és esztétikailag, azaz hogy sehogy sem ajánlott –: éppen Proustot olvastam (Az eltűnt idő nyomában) (mi más?); ez utóbbi hatására pedig, ugyanakkor és hasonló intenzitással, a Stendhal-szindróma tünetei jelentkeztek. A külső szemlélő, azt hiszem, semmi különöset nem vehetett észre: egy ember, testéről nagyjából megfeledkezve, kényelmesen elnyúlva fekszik az ágyon, zenét hallgat és olvas. – És, ha jobban belegondolok, így van rendjén, végül is európai vagyok.

De ha még ennél is jobban belegondolok, cseppet sem találom rendjén: végül is csak sikerült európaivá neveltetnem.

Leo Caillard: Art Game

(Louvre, 2012)

Házszabály

    Kiiktatása után a miniszter letette hivatali égre-földre esküjét.

 

Kései sirató

Megkívántam a lekvárt. A nagy események mindig kicsikkel kezdődnek. A kicsik is. A nagyszekrény tetején tartom a lekvárokat, behoztam egy széket, felálltam rá, levettem egyet, megettem. És, mint rendesen, a nap leírta égi pályáját. A félhomályban pedig – az ún. kutya és (az ún.) farkas közt – olykor szokatlan dolgok történnek.

Most például a szobában megszólalt ez a szék.

– Nem jól csinálod, fiam – ezt mondta.

Nem azon csodálkoztam, hogy megszólalt. Ebben nincs semmi; „irodalmilag” sincs semmi, székek évszázadok óta meg-megszólalnak (persze csak fémrész nélküli, asztalos formálta-gyúrta, még félig élő, erekkel szőtt anyagból valók, melyeken jelet hagy a mester verejtéke, tán vére is). Nem is azon csodálkoztam – mert „irodalmilag” most már az jönne, hogy akkor min, de én már annyira meghaladtam ezt a szintet, hogy még ennél a második fokozatnál sem csodálkoztam -, szóval azon sem csodálkoztam, hogy éppen ezt mondja. Mert igaza van. Szék vagy nem szék, nem csinálom jól, én ezt elfogadnám egy kenyérpirítótól is, holott annak jobbára csak fémrészei vannak. És még csak azon sem csodálkoztam - harmadik fokozat -, hogy „fiam”-nak szólít. A székéknek más lehet az időszámítása, a legtöbb szék („átlagszék”), bár erre vonatkozóan nem állnak rendelkezésemre hiteles adatok, aligha él annyit, mint a legtöbb ember („átlagember”), noha szinte biztos, hogy a legidősebb szék idősebb a legidősebb embernél; valószínűleg ez a szék is abban a korban van, ami feljogosítja a „fiam”-ozásra. Nem tartom ezt a legszerencsésebb megszólításnak, de a maga módján a „fiam”-ot is rendben levőnek találtam.

Amin csodálkoztam, az az, hogy ezt a szék apám hangján mondta.

Teljes volt a csend. Már az egész elején is, de dramaturgiai okokból kifolyólag ezt csak itt közlöm. Ebben a sűrű, lomha csendben figyeltem a széket. Apám tizenöt éve meghalt, a szék pedig nem mozdult, várt vagy gondolkodott, vagy egyszerűen csak ott volt és íveivel virágot próbált rajzolni a kutya és a farkas közé. Én viszont vártam, tényleg vártam, mert ilyenkor – ez az emlékem egyszerre megelevenedett – mindig jött egy lemondó legyintés, valami kelletlen kis magyarázat, hogy mit nem csinálok jól, hogy tulajdonképpen felesleges és fárasztó erről vagy bármi másról beszélni, mert végső soron mindketten tehetetlenek vagyunk az adott ügyben és egyébként úgy általában is.

A szék szürke virágként nyílt tovább, úgyhogy, mert rosszul viseltem a helyzetet, kénytelen voltam megszólalni:

– Apa?

A szék abbahagyta a rajzolást.

– Hogy lennék az apád? – mondta. – Én egy szék vagyok.

Akkor vártam megint, talán mond még valamit. De nem mondott, és én gyorsan beláttam, felesleges és fárasztó lenne még egyszer megkérdezni, végső soron tehetetlen vagyok ebben az ügyben. Kivittem a helyére.

Lehet, hagynom kellett volna neki még egy kis időt. Végül is soha nem sikerült még ilyen mélyen elbeszélgetnünk.

modern, összecsukható apa

Találkozás

A fiatalembernek megtetszett szemben az a lány. Az ablakon át nézte, ahogy aerobikoznak. Megvárta a bejáratnál, beszélgetni kezdtek. Könnyen szót értettek, hamar kiderült, mindketten szeretik az irodalmat.

– Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset – mondta a lány, a motivációi kapcsán.

– Diétai magyar múzsám – mondta neki a fiatalember, a motivációi kapcsán.

Kicsit mosolyogtak, és pár lépés után megállapították, ez nem is annyira jó poén.

Újabb pár lépés után azt is megállapították, hogy azért, tekintettel a körülményekre és motivációikra, mégsem lehetett kihagyni.

Egy pillanatra akkor furcsa kis csend szállt le közéjük, érezték: ez így már kiindulópont.

"SZÉPIRODALOM VS. LEKTŰR" (g)

Van az irodalomelméletnek ez a hivatali kötelessége, hogy meghatározza, mi a szépirodalom (magasirodalom, igényes irodalom, kultúrszemét) és mi a lektűr (szórakoztató irodalom, ponyva, kultúrszemét); talán hogy elválassza ezeket egymástól (literálszegregáció). Elbonyolítják az egészet, egyszerű formai kérdés ez:

A szépirodalmi művek elején van mottó. A lektűr elején nincs.

De ha mégis van mottó a lektűr elején, jobb lett volna, ha nincs. A szépirodalmi művek elején viszont ha nincs, akkor nem is kell, vagy csak egy rövid kéne.

Bárány Tibor múzsált meg ezen írásával:

http://www.holmi.org/2011/02/barany-tibor-szepirodalom-vs-lektur 

A kocka nincs elvetve

   Többórányi írás után egyszerre csak megláttam magam az egyik mondatban. Megijedtem, gyorsan kihúztam.

Escher: Hand with Reflecting Sphere

1935

 

 

 

 

 

Kompromisszumkészség

    Sors, nyiss nekem tért! 

          ...de legalább egy üveg sört...

Sagittarius B2 - alkoholgalaxis

 

 

 

 

 

 

 

Szocializáció

       Ahogy a király vetkőzni kezd, lendül a kezünk, tapsolunk.

  Buddha nevetése

Dimenziók

Earl Stanley Gardnert megkérdezték, hősei hogyhogy mindig a tárban lévő utolsó golyóval végeznek ellenfelükkel. Így felelt: „Három centet fizetnek szavanként. Minden alakalommal, amikor azt mondom „Bumm!”, három centet kapok. Aki azt hiszi, be fogok fejezni egy tűzpárbajt, mikor a hősömnek még tizenöt centnyi töltény van a tárban, az megbolondult.”

Mivel nekem nem fiz

Ez már olyan mély, hogy lapos (g)

Én nem tudom, ki hogy van evvel. Vannak témák, melyek olvastán elkap a hév, melynek forrása ismeretlen és/vagy nem is akarom tudni, honnan való (a hév, a hév, az indulat!), s mi. (csoda?) Legyen genetika, legyen a genetikusoké és/vagy ne hozzák nyilvánosságra. Tanulni úgysem lehet belőle, mert ha lehetne, már véget is ért volna a történelem, legalábbis az, amit annak hívunk. (Logikailag tehát az.) És ilyen történetek jutnak eszembe, mint:

Volt egyszer egy ember. Történetem elején egy másik ember mögött/mellett/előtt áll, a másik ember térdel/fekszik/mindegy, helyzete kiszolgáltatott, legalábbis a „volt egyszer egy ember”-éhez képest. Az álló ember a másikat nézi, és van a kezében egy pisztoly/csákány/lapát/egyéb. Íme, elefántcsonttornyomból a kilátás: az álló ember jól érzi magát, érzi az arcán a késő délutáni szellőt/a szitáló esőt/a napfényt, élvezi a megannyi irodalmi/film/megmégmi? jelenetet, mely most az eszébe jut, hogy milyen nagy és frappáns mondatok hangzottak már az ehhez hasonló helyzetekben (Hölderlin ist ihnen unbekannt?, Actually, Werner, we are all tickled to here you say that.); élvezi továbbá, hogy nincs benne félelem, bűntudat, bosszúvágy, undor, küldetés- és/vagy kötelességtudat, semmi. Más szavakkal – és ezt csak én látom az elefántcsonttornyomból, ő ezt már nem gondolja végig – elméletileg nem is köti a Törvény, ami feljogosítja és kényszeríti, hogy lőjön/üssön/egyéb, és hát nem köti, na, mert ebben a pillanatban, az ő viszonyrendszerében (az meg mi?), nincs jelentősége a „gyakorlatnak”, vagyis a valóságának, hogy, teszem azt, ha nem lő stb., akkor a többiek lövik stb. őt le/meg/agyon stb., erre nem is figyel, eszébe se jut. Az én elefántcsonttornyomból ugyanis az látszik, az álló ember afféle extázisban van, eljut és/vagy azt képzeli, éppen eljut az esztétika vég-/kezdőpontjáig, ahol az esztétika és az élet összeér: „Micsoda szerencse!”, gondolja. „Hogy fejbe lőhetek/agyonverhetek stb. valakit!” Mert egy ideje azon töpreng, milyen, amikor kifröccsen az ember agya, milyen színű, milyen az állaga, úgy értve, még ott, melegében, harminchat és fél, harminchét, negyven fokon, mert ezt kéne tudnia a novellájához, ezt akarja leírni, és valahogy úgy esett, hogy soha nem tudott részt venni ilyen főbelövésben/-en/agyonverésben/-en stb.

Hogy mi történik aztán, az innen, az elefántcsonttornyomból nézve, mindegy is. Tegnap volt hetven éve, hogy agyonverték Szerb Antalt. Áradozás helyett annyit, az Utas és holdvilág nekem olyan örvény, mint Mihálynak az, melytől Ulpius Tamás megmentette a várban; és nem hagy nyugodni az az (állítólagos?) tábla csokoládé sem (édesszájú vagyok), melyet Szerb Antal íróasztalának fiókjában találtak, felbontatlanul, miközben/miután hónapokon át éhezett.

Ez történt tehát: ültem az elefántcsonttornyomban, és felkavart ez a hetven évvel ezelőtti esemény. És ki tudja (genetikusok?), miért, nekem mégis ez a helyzet és ez filozófia (esztétika?) jutott eszembe az egészről. Tükröm, tükröm, betűim!

Remélem/biztos vagyok benne/egyéb, Szerb Antal megbocsájtotta volna ezt nekem.

Aging

– Lolita, életem fénye, ágyékom tüze. Bűnöm, lelkem. Lo-lí-ta: a nyelv három lépéssel beutazza a szájpadlást, a harmadiknál megpaskolja a fogat. Lo. Lí. Ta. Add ide a bugyid!

És Lolita kibújt a bugyijából, és ideadta.

Ott tartottam a jobb kezemben Lolita zsengén buja illatú bugyiját, a finoman simogató selyem kibuggyant az ujjaim közt. Az arcomba szorítottam, belefeszültem az anyagba: cirógatott, felkapott, átjárt, megrázott; a pólusaimon át is belém hatolt, a szövetek labirintusában bódító táncot lejtett az alig női test kipárolgása. Mélyen beszívtam az édes mérgeket – de a bal kezemmel továbbra is a kormánykereket markoltam. Százharminccal hajtottunk az autópályán.

Sóhajtottam.

­ – Lolita, életem fénye, ágyékom tüze... Vedd vissza a bugyid! És, és... – motyogtam, ahogy tisztult a tekintetem – nem figyelted, nem kell itt új megyematricát venni? 

Harold Lloyd: Safety Last! 

1923

Panta rhei

     A nézőpontok közeledése az ütközésig tart.

 Escher: Waterfall