2015. január 31., szombat

Dimenziók

Earl Stanley Gardnert megkérdezték, hősei hogyhogy mindig a tárban lévő utolsó golyóval végeznek ellenfelükkel. Így felelt: „Három centet fizetnek szavanként. Minden alakalommal, amikor azt mondom „Bumm!”, három centet kapok. Aki azt hiszi, be fogok fejezni egy tűzpárbajt, mikor a hősömnek még tizenöt centnyi töltény van a tárban, az megbolondult.”
Mivel nekem nem fiz








2015. január 28., szerda

Ez már olyan mély, hogy lapos (g)

Én nem tudom, ki hogy van evvel. Vannak témák, melyek olvastán elkap a hév, melynek forrása ismeretlen és/vagy nem is akarom tudni, honnan való (a hév, a hév, az indulat!), s mi. (csoda?) Legyen genetika, legyen a genetikusoké és/vagy ne hozzák nyilvánosságra. Tanulni úgysem lehet belőle, mert ha lehetne, már véget is ért volna a történelem, legalábbis az, amit annak hívunk. (Logikailag tehát az.) És ilyen történetek jutnak eszembe, mint:
Volt egyszer egy ember. Történetem elején egy másik ember mögött/mellett/előtt áll, a másik ember térdel/fekszik/mindegy, helyzete kiszolgáltatott, legalábbis a „volt egyszer egy ember”-éhez képest. Az álló ember a másikat nézi, és van a kezében egy pisztoly/csákány/lapát/egyéb. Íme, elefántcsonttornyomból a kilátás: az álló ember jól érzi magát, érzi az arcán a késő délutáni szellőt/a szitáló esőt/a napfényt, élvezi a megannyi irodalmi/film/megmégmi? jelenetet, mely most az eszébe jut, hogy milyen nagy és frappáns mondatok hangzottak már az ehhez hasonló helyzetekben (Hölderlin ist ihnen unbekannt?, Actually, Werner, we are all tickled to here you say that.); élvezi továbbá, hogy nincs benne félelem, bűntudat, bosszúvágy, undor, küldetés- és/vagy kötelességtudat, semmi. Más szavakkal – és ezt csak én látom az elefántcsonttornyomból, ő ezt már nem gondolja végig – elméletileg nem is köti a Törvény, ami feljogosítja és kényszeríti, hogy lőjön/üssön/egyéb, és hát nem köti, na, mert ebben a pillanatban, az ő viszonyrendszerében (az meg mi?), nincs jelentősége a „gyakorlatnak”, vagyis a valóságának, hogy, teszem azt, ha nem lő stb., akkor a többiek lövik stb. őt le/meg/agyon stb., erre nem is figyel, eszébe se jut. Az én elefántcsonttornyomból ugyanis az látszik, az álló ember afféle extázisban van, eljut és/vagy azt képzeli, éppen eljut az esztétika vég-/kezdőpontjáig, ahol az esztétika és az élet összeér: „Micsoda szerencse!”, gondolja. „Hogy fejbe lőhetek/agyonverhetek stb. valakit!” Mert egy ideje azon töpreng, milyen, amikor kifröccsen az ember agya, milyen színű, milyen az állaga, úgy értve, még ott, melegében, harminchat és fél, harminchét, negyven fokon, mert ezt kéne tudnia a novellájához, ezt akarja leírni, és valahogy úgy esett, hogy soha nem tudott részt venni ilyen főbelövésben/-en/agyonverésben/-en stb.
Hogy mi történik aztán, az innen, az elefántcsonttornyomból nézve, mindegy is. Tegnap volt hetven éve, hogy agyonverték Szerb Antalt. Áradozás helyett annyit, az Utas és holdvilág nekem olyan örvény, mint Mihálynak az, melytől Ulpius Tamás megmentette a várban; és nem hagy nyugodni az az (állítólagos?) tábla csokoládé sem (édesszájú vagyok), melyet Szerb Antal íróasztalának fiókjában találtak, felbontatlanul, miközben/miután hónapokon át éhezett.
Ez történt tehát: ültem az elefántcsonttornyomban, és felkavart ez a hetven évvel ezelőtti esemény. És ki tudja (genetikusok?), miért, nekem mégis ez a helyzet és ez filozófia (esztétika?) jutott eszembe az egészről. Tükröm, tükröm, betűim!
Remélem/biztos vagyok benne/egyéb, Szerb Antal megbocsájtotta volna ezt nekem.

2015. január 19., hétfő

Aging

– Lolita, életem fénye, ágyékom tüze. Bűnöm, lelkem. Lo-lí-ta: a nyelv három lépéssel beutazza a szájpadlást, a harmadiknál megpaskolja a fogat. Lo. Lí. Ta. Add ide a bugyid!
És Lolita kibújt a bugyijából, és ideadta.
Ott tartottam a jobb kezemben Lolita zsengén buja illatú bugyiját, a finoman simogató selyem kibuggyant az ujjaim közt. Az arcomba szorítottam, belefeszültem az anyagba: cirógatott, felkapott, átjárt, megrázott; a pólusaimon át is belém hatolt, a szövetek labirintusában bódító táncot lejtett az alig női test kipárolgása. Mélyen beszívtam az édes mérgeket – de a bal kezemmel továbbra is a kormánykereket markoltam. Százharminccal hajtottunk az autópályán.
Sóhajtottam.
­ – Lolita, életem fénye, ágyékom tüze... Vedd vissza a bugyid! És, és... – motyogtam, ahogy tisztult a tekintetem – nem figyelted, nem kell itt új megyematricát venni? 



Harold Lloyd: Safety Last! 
1923