Elméleti élettan

Testünk kétharmad része vízből áll. Feltevésem szerint a maradékban kell keresnünk azt a valamit, ami a szomjúságot okozza.

(forrás: youngist.org)

El lehet-e mozdítani tárgykat pusztán akaraterővel?

2...^* június 7-én egy távoli galaxisban idegen lények foglyul ejtették egy emberi űrhajó háromfős legénységét. A kapcsolatfelvétel a legszörnyűbb forgatókönyv szerint zajlott; a messze fejlettebb civilizáció kísérletbe fogott.

Az emberek egy makulátlan, tökéletesen egyenletes belső felületű kockában találták magukat. Némi várakozás után kiabálni kezdtek, követelték, engedjék ki őket. Követelték a jogaikat, egyikük az összeköttetéseire hivatkozva fenyegetőzött. Hosszú ideig kerestek valami rejtett ajtót, zárszerkezetet. Elkedvetlenedtek, majd felélénkültek, dörömböltek, ütötték-verték a falakat, egyikük kézfejében egy csont elrepedt. Újabb elkedvetlenedés után rúgni kezdték a felületet, nekifutásból, többször egymás után, összehangoltan ütemesen és ütemtelenül, ugráltak is, aztán izzadtan, csapzottan egymásnak estek. Ez többször megismétlődött, véresre verték egymást, már nem voltak képesek felállni sem, kúsztak-másztak egy ideig, elgyengülve megbékéltek. Végül lefeküdtek, néhány nap alatt kimúltak.

Az idegen lények tárgyilagosan feljegyezték:

„Fel sem merült bennük, csak el kellene képzelniük, már kint vannak.” 

*A XIX. századi irodalom titokzatoskodó fogása

Banksy: Caveman

(valahol Los Angelesben)

( http://carlsbadcrawl.com)

Őszülési kiskáté

Belenéztem a tükörbe – eufemizmus: magam néztem meg –, és észrevettem, ősz hajszálaim vannak. Eufemizmus (szeretem ezt a szót, úgy látszik): rengeteg az ősz hajszálam.

Ha rengeteg az ősz hajszálam, az azt jelenti, nem egycsapásra lett ennyi. Vagyis egy ideje őszülök.

Kérdés (jogos): mennyi ideje őszülök?

A választ nehezíti a tény, az ősz hajszálaim nem látszanak, mert elég világos a hajam. (Ez az oka, hogy csak most vettem észre, őszülök.)

Kérdés: ha nem lehet észrevenni a hajamban az ősz szálakat, akkor milyen színű a hajam? Átfogalmazva (személytelenítés): milyen színű az a haj, (a)melyben nem lehet észrevenni az ősz szálakat?

Válasz: ősz. (Milyen más lehetne?)

Következtetés: ezek szerint mindig is ősz kellett hogy legyen a hajam. Őszhajú kisfiú voltam („Passzolj má', ősz!”, gúnyolódhattak velem foci közben, nem emlékszem, a rossz dolgokra kevésbe emlékszik az ember; bosszúból önzőztem), őszhajú kamasszá cseperedtem, aztán, belefáradva a devianciába, őszhajú felnőtt lettem-vagyok. (Lehetett volna rosszabb is; ha egy őszhajú kisfiú megkopaszodik, az rosszabb. Szerintem.)

Másik magyarázat: lehet, a szemem előbb romlott el, azért nem láttam eddig, hogy őszülök.

Következtetés: ezek szerint közben megjavult a szemem. 

(Ha elromlik az ember szeme és meg is őszül, az rosszabb. Persze a legrosszabb, ha elromlik a szem és megkopaszodik az ember. Ez lehet a legrosszabb. Pl. Teiresziász, pl. (pláne!) Sámson. Szerintem.) 

Melissa Stocker Sámsonja

( http://handelandhaydn.org/massart-samson)

 

Afféle olvasónapló – szomorú következményekkel (g)

Ha az ember elgondolkodik, és még le is írja a gondolatait, néha kellemetlen helyzetbe kerül. Egyszerre feketén-fehéren ott állhat előtte mindannak a cáfolata, amit életecskéjében „vezérlő elv”-nek, vagy patetikusan hitnek lehet nevezni – és akkor várakozásra kényszerül.

A végtelen felé tendáló listáról kicsíptem egy nevet, hogy az értelemszerűen egyre növekvő, soha nem törleszthető adósságaim közül lerójak egyet; kézbe vettem tehát és olvasni kezdtem egy számomra addig csak névről ismert, amúgy gyakran emlegetett, a világirodalomban kitüntetett helyet elfoglaló szerzőt.

A könyv elején két orvostanhallgató beszélget. A stílus – az íróé – meghökkentő, egyedi, rendkívül hatásos, magával ragadott már pár sor után. Ez meglepett, nem is emlékszem, mikor bíztam utoljára magam ilyen könnyen szélhámosra (minden művész szélhámos, de erről majd máskor). A helyzet jó ideje úgy áll, nehezen kezdek számomra ismeretleneket olvasni, annál könnyebben teszem őket félre, legfeljebb ha a híre alapján tudom, hogy jónak kell lennie, akkor kap még egy esélyt. Ráadásul itt nem volt semmi nyelvi újdonság, a hatás a személyiségből fakadt, nem a nyelvhasználat egyediségéből. (A stílus az ember maga; a nyelv meg a nyelv. Erről is majd talán máskor.)

A Párizs külvárosában kezdődő történetben rögtön félreértettem valamit; a fiatalok beszélgetése teljesen anarchista jellegűnek tetszett, ami – szóismétlés – tetszett, és úgy vettem ki, az utcán masírozó buzdult nacionalista katonákhoz mintegy tréfából, gúnyolódásból csatlakozik a narrátorként fungáló alak. Kicsit később rájöttem, beállt katonának; ez akkor így működött: a masírozók civilek voltak, csak egy velük haladó hadnagy emlegetése zavart meg. Ezek után elkezdődött a háború, amit svejki habitussal beszél el; groteszk, abszurd, ilyen jelzőket kell hozzárendelni, és egy izmust: pacifizmus. Mindezt egy nekem eddig ismeretlen elegyben.

A szövegről megállapítottam, hogy az egymást követő bekezdéseket (ez adott esetben több bekezdést is jelenthet) igazából csak a történések lánca tartja össze, vagyis az író azt írja le, amit maga előtt lát, a szöveg nem reagál önmagára, még csak előre- és hátrafelé sem tekint, nincsenek „motívumok” (á la Esterházy és a többi, és a többi), nincsenek a – mondjuk így – XIX. századi írásmódhoz képest új dimenziók (abban a tekintetben, ahogy én most olvastam). Vagyis ez egy elég egyszerű dolog, legalábbis ha így nézzük (és én most így néztem). (Másképpen megfogalmazva: úgy gondolom, egy írási eljárás „filmet nézni” és azt „egyszerűen" leírni; egy másik eljárás így írni, és írás közben a már leírt (éppen íródó) szövegre is reagálni.)

Megállapítottam továbbá azt is, van valamiféle közönségessége a szövegnek, és nem abból a fajtából való, amit én kedvelek: megkülönböztetek egy afféle – itt minden idézőjeles – „paraszti- vagy kispolgári közönségességet” és „nagypolgári- vagy arisztokratikus közönségességet”. A dolog veleje nem a származásban, hanem a személyiségben áll; van, aki elegánsan képes közönségesnek lenni, vagy pontosabban, amikor közönséges, akkor is elegáns, és van, aki elegánsan is közönséges. Ez a szöveg áraszt magából valami vaskos, kültelki közönségességet – legalábbis az én érzékelésemben –, ami enyhe viszolygással töltött el.

Nagyjából húsz oldalt olvashattam tegnapelőtt. Tegnap aztán, felelőtlen kíváncsiságból, a wikin utánaolvastam a szerzőnek. Hogy mire számítottam, nem tudom, amit olvastam, annak nem örültem. Kora ifjúságát erősen nacionalista (soviniszta), és az evvel egyet jelentő antiszemita környezetben töltötte. A maga módján lázadozott a szülei ellen, tanult, utazott, már orvos volt, amikor igazából írni kezdett. A könyve, amit olvasok, hozta meg az áttörést, nem meglepő módon minden ideológia hívei megtalálták benne a nekik valót. Az író ontotta magából a szavakat – nem nézem közben vissza a szócikket –, szépirodalom mellett főleg pamfletekben utazott. Két történést emelek ki: a második világháború alatt ellenállás-ellenes volt, azaz kollaboráns, mégsem jelentette föl az egy emelettel feljebb bujkáló ellenállókat, sőt, orvosi ellátásban részesítette őket. Ezt sokan biztosan etikus tettnek látják (fel is hozták védelmében), én – magamból kiindulva – azt hiszem, ez jellegzetesen egy teljesen elméletekben gondolkodó ember magatartása, a gyakorlatban kötelességének érezhette a segítségnyújtást, de a valódi énjéhez, egy légvárban élő énhez ennek semmi köze; a légvárakban nincs etika, legalábbis nincs gyakorlati etika. A másik eset egy írásához kapcsolódik, ami annyira antiszemitára sikeredett, hogy a megszállt területek propagandájának irányítója is már túlzásnak érezte. (Nem tudom, pontosan ki, és azt sem, miért érezte túlzásnak, talán, praktikusan, a nevetségességtől tarthatott.)

Ez az a pont, ahol kényelmetlen helyzetbe kerültem. Tegnap este ugyanis olvasni készültem, és beletúrva a könyvkupacba azt éreztem, némiképp undorodom ettől a szerzőtől. Így már nem egy üres nyelvi fordulat, ha úgy fejezem ki magam: „eddig avval hízelegtem magamnak”. Ezek szerint tényleg csak hízelgés volt, hogy én – a végletekig leegyszerűsítetten mondva – kizárólag (elsősorban) a szöveg esztétikája miatt olvasok. Őszintén szeretem ezt a pózom, és nincs is kedvem búcsút venni tőle, szeretnék továbbra is megjátszott arisztokratizmussal, a mindenek felett (de legalább kívül-) állás illúziójával olvasni.

Csak hát most kell majd egy kis idő, míg visszaálmodom magam a magamról alkotott képbe, ezt ki kell várni. És el kell dönteni, folytatom-e Louis-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére című könyvét.

Kultúrák ha találkoznak

Ludwig van, egy alkalommal, Kalkutta felé utazva, a luxuskupé egzotikus homályában beszédbe elegyedett egy cserfes hinduval.

– Ön japán? – kérdezte a hindu.

Ludwig van nem felelt.

– És mivel foglakozik? – kérdezte a hindu.

– Zeneszerző vagyok – felelte Ludwig van. (Még nem volt süket.)

„Azt mindenki mondhatja” – gondolta a hindu.

„Ez hülye” – gondolta Ludwig van.

A mimézis mimézisének (stb.) meggyalázása új mimézist szül:

tánc kimerevített pillanata - mintha kivennénk egy mondatot egy regényből, és láss csodát!: értelemmel felruháztatik!

 

Rose Breuss koreográfiája