Később
vagy korábban...? – ezen
töprengtem. És hozzátettem: mert a magyar piac nem nagy piac, de
akkor is piac.
Néhány
évvel ezelőtt bizarr szenvedély csiklandozott: naponta több részt
is megnéztem a The Twilight Zone
című sorozatból. Az eredeti, 1959 és '64 között készült
fekete-fehér változatot szerettem, árad ebből valami naiv képzet
a világegyetemről, gyermeki hit az emberről. Ez az ábrázolás
arra figyelmeztetett, hogy néhány évtized múlva majd mi is
megmérettetünk és esetleg bájosan együgyűnek találtathatunk;
jó orvosság ez önhittség ellen, segít a jellemfejlődésben. És
persze szórakoztatott is, jellemet sem csak szenvedés árán
érdemes fejleszteni.
1962
márciusában mutatták be az Egyesült Államokban a Damon Knight
írása nyomán készült To Serve Man című
részt. Most röviden elszpojlerzem, de aki akarja, meg is nézheti a
Youtube-on a 22 perces epizód 4 perces összefoglalását:
Idegenek érkeznek a földre; egyiküket, egy ijesztő
küllemű, figyelemre méltó méretekkel bíró alakzatot az
ENSZ-nél/-ben fogadják. Az ENSZ egy terem, ahol kamerák vannak,
néhány kiváltságos ország képviselője íróasztalok mögött
ül, újságírók közvetítik a nagy találkozást és egy
kopasz ember – azt hiszem, ő képviseli a Szovjetuniót –
szendvicset majszol. Az idegen közli a főtitkárral, aki mellett
egy fontos ember eközben jegyzeteket készít, hogy jó szándékkal
érkeztek, segíteni kívánnak, megoldják az emberiség nagy
problémáit. A földiek bizalmatlanok, az idegen pedig eltávozik,
de az ENSZ-ben valószínűleg éppen a földönkívüliek
limlomjainak elhelyezésére szolgáló asztalon hagy egy mappát.
Mivel a mappa az idegenek – a kanamitek – nyelvén
íródott, a kódfejtőkhöz kerül. A szívós munka meghozza
gyümölcsét: amikorra a kanamitek termővé változtatták a
sivatagokat is, megérti az emberiség a mappa címét: To Serve
Man; vagyis: „Az embert szolgálni”. Íme a Paradicsom!
Most már szorosabbra lehet fűzni a kanamit-ember
kapcsolatokat. Az emberek az ismeretlen ígéretének kedélyes
izgalmával sorakoznak, hogy feljussanak a kanamitok bolygójára
szállító űrhajóra. Itt látjuk a fő kódfejtőt, lemérik, mert
a beszállás előtt fel kell állni egy mérlegre, és már a
lehajtott lépcsőn a lába, amikor felbukkan az asszisztense.
Kétségbeesetten kiabál: „Ne szálljon fel! A könyv többi
része... Az embert szolgálni-é... Ez egy szakácskönyv!”
Most arról is megbizonyosodhatunk, hogy a fő kódfejtő
gyors eszű ember, azonnal rájön, hogy hibázott. Félreértették
a címet, To Serve Man, ez lehet Az embert szolgálni, de
lehet Embert felszolgálni is. És itt az utóbbiról van szó:
a kanamitok gourmand-gourmet kannibálok.
Meghánytuk-vetettük a dolgot fordító barátommal,
mert mindkettőnket az élet nagy kérdései foglalkoztatnak, és
arra jutottunk, ezt nem lehet lefordítani. Ha egyszer az angolban a
to serve ige azt is jelenti, „szolgálni” és azt is,
„felszolgálni”, akkor itt nem lehet semmit tenni. Ezt a nyelvi
csalárdságot fel is hánytorgatják a történetnek; mekkora az
esélye annak, kérdezi a wiki szerint Marc Scott Zicree, hogy a
serve igének ez a kettős jelentése megvan egy idegen nyelv
egy igéjében, kiváltképp egy földönkívüli idegen nyelvében?
Eddig a tudományos rész, most egy kis fantasztikus.
Eljátszottam a gondolattal, hogy „mi lett volna,
ha...?” Mi lett volna, ha Magyarország úgy dönt 1959-ben, hogy
átveszi a sorozatot? Mondjuk, mert egy amerikai elvtárs meggyőzi
Aczél elvtársat, és az elvtárs is ember, a pénz meg beszél, ki
tudja, hogyan mennek ezek a dolgok. Aczél elvtárs, akkor még
alacsonyabb beosztásban, felterjeszti a TTT-koncepciót és hogy
nyissanak ablakot a munkásosztálynak a világegyetemre a The
Twilight Zone-nal. A munkást inkább egyetemes kérdések
foglalkoztassák, mint hétköznapiak vagy ideológiaiak. A központi
bizottság tagjai szívják a fogukat, kemény valutával kell
fizetni, de valahogy keresztülmegy a javaslat. A tekercsek minden
héten vagy minden második héten megérkeznek, szirénázó
rendőrautó kíséretében elviszik a szinkronstúdióba, és
rohammunkában, mert valahogy az ilyen fontos projekteket mindig
rohammunkában végzik, nekilátnak a magyarításnak. És rendben
megy minden, Aczél elvtárs elégedett, a munkásosztály elégedett,
az amerikaiak elégedettek, talán még a szovjet elvtársak is
elégedettek. Csakhogy a 3. szezon 24. részénél beüt a ménkű:
mit kezdjenek ezzel a To Serve Man-nel?... A munkásosztály
mohó türelmetlenséggel várja az új részt, erről beszélnek
egész héten a gyárban. Izzanak a telefonok, álvtárzs,
álvtárzs, ideges lótás-futás, kapkodás, sietős léptek
kulturális intézmények folyosóin, aszpirin, kiabálás, valaki
szívrohamot kap, valeriána, fejek hullanak...
Itt
megálltam a képzelgéssel. Mégsem lehetek ilyen kegyetlen
embertársaimmal, még képzeletben sem. Elvetem ezt a fantáziát,
és azt mondom: később. A magyar piac kicsi piac, de piac. Ha be
akartak volna törni a To Serve Man-nel,
később, sokkal később kellett volna. Amikor már nincs Aczél
elvtárs – ez már megvan –, és már mindenki jól beszél
angolul – ez még várat magára.
A
dolog ennyiben is maradt volna, illetve hogy nem is születik meg ez
az egész kis történetecske, ha nem kezdek el gondolkodni azon,
hogy milyen nyomozó figurák bukkantak fel a magyar irodalomban.
Eszembe jutott, hogy Garas Dezső játszott egy fekete köpenyes,
ravaszkodva szaglászó alakot, aki mintha egy rejtélyes ügyet
próbált volna felderíteni; úgy rémlett, ez a Kísértet
Lublón-ban lehetett. (Közben
utánanéztem, jól emlékeztem – kivételesen –, Strang
inspektor volt a neve.) Elmentem tehát a kiskönyvtárba (egy kis
falu kis könyvtárába), ahol lepakoltuk Mikszáth 1960-as kiadású
összesét egy elfeledett polc elfeledett felső részéről (egy
elfeledett könyvtárossal: éppen összesítést készített, a
tavalyi évben 198 könyvtárlátogatás történt, és ebben
vastagon benne vannak a lurkók, akik internetezni járnak oda; azt
nem tudom, hányan laknak itt, 900 és 1000 közé teszem). Sajnos,
mint kiderült, a sorozat csak darabszámra van meg, minden meglévő
kötetből három-hat példányt találtam, a maradék –
értelemszerűn a legtöbb – hiányzott. Persze ezek is nyilván
megvannak valahol, azokban a kiskönyvtárakban, melyekkel egymás
közt ez a kiskönyvtár könyvtárközi bartell keretében
valamikor, ki tudja, mikor, szétosztotta a sorozatot. (Az egész úgy
hangzik, mintha Borges vagy Calvino írta volna, pedig nem: ez
Mikszáth.) Jobb híján, illetve igazából, örültem is neki,
elhoztam a 15. kötetet, pontosabban a XV. kötetet, mégpedig A
sipsirica miatt – nemrég
olvastam belőle egy idézetet, ez felkeltette az érdeklődésem.
Elkezdtem tehát este olvasni. 83. oldal: „A
SIPSIRICA”; alatta: 1902; aztán újfent megállapítottam,
Mikszáth igen szórakoztató egy figura. Mesél a pesti emberről
meg a budai emberről, meg a budai kis korcsmákról, meg a
pestiekről, akik átjárnak Budára a fiákerekkel és elrontják a
régi jó, családias budai hangulatot. Egy Balázs Sándor nevű író
ajánlja neki (a narrátornak vagy Mikszáthnak vagy a narrátor
Mikszáthnak), hogy egyenek a „Fehér Pávában”, azt még nem
találták meg a pestiek. A Fehér Páva az akkori mérce szerint
korosodó, de férfimérce szerint még mindig takaros Jahadovska
asszony korcsmája. Így ír Mikszáth Jahodovskáról:
„Volt benne valami különös, valami kívánatos,
szinte azt lehetne mondani, hogy a szem rajta tapadt, mint a darázs
a csöpögő mézen.
De hát ez mind nem ért semmit, mert Jahodovska igen
tisztességes asszony volt és csak üzletével törődött, meg a
lányával.
Ő maga szolgálta fel a vendégeit, bent a konyhában
két magyar parasztasszonyt tartott (...)”
Tanár úr, álljunk meg egy szóra!
Mit
csinált Jahodovska asszony a vendégeivel?! „Ő maga szolgálta
fel” őket. Érdekes. Azonnal be is ugrott a The Twilight
Zone. (Persze ebben semmi
különös nincs, Mikszáthról mindenkinek az jut eszébe.) Ha nem
arról van szó, hogy Jahodovska asszony embereket szolgált fel,
mint az idegenek – márpedig továbbolvasva láttam, állatokat
szolgát fel –, akkor 1902-ben a „felszolgálni” ige ugyanúgy
fungált, mint 1902-ben vagy 1962-ben vagy ma az angol „to
serve”. Illetve ezt finomítani
kell. A kötet végén ugyanis részletekbe menő jegyzetek vannak. A
„Szövegváltozatok”-nál (275. oldal) megtudjuk, hogy Mikszáth
„több ízben módosította az első közlés, a Vasárnapi Újság
szövegét”, de az 1903-as változat hibáit e kötet szerkesztői
(Bisztray Gyula és Király István) javították az 1902-es
szövegváltozat alapján, és hogy „Az 1906. évi kiadást (MKm
23. köt.) nem fogadhattuk el alapszövegnek, mert a Révai-kiadócég
valamely illetéktelen tényezője számos helyen »belejavított«
(értsd: belerontott) Mikszáth szövegébe. A Révai-kiadócégnek
ez az ismeretlen belső munkatársa teljesen értetlenül, idegenül
állott Mikszáth szép magyar nyelve, ízes beszéde előtt. Nem
tudott magyarul s nem értette Mikszáth mondanivalóját! Kontár
munkája lépten-nyomon elképesztő tudatlanságot árul el.” A
következő oldalon tételes jegyzéket találunk a
szövegváltozatokról, ebben:
Lap
Sor
87
: 1 Ő maga szolgálta fel a vendégeit,
[Mindenik szövegben így!]
Látok
itt egy felkiáltójelet, ami éppen lehetne az indulat kifejezése
is – csak egy oldallal vagyunk a Révai kiadó belső kontárját
ostorozó részen túl –, de inkább arra gyanakszom, az ötvenes
évek végén a két szerkesztő ugyanolyan különösnek találta
ezt a variációt (majdnem azt írtam: mutáns-t),
mint én 2016-ban.
Viszont.
Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem Mikszáth szép magyar
nyelvét, ízes beszédét? Azt akarom, hogy kontár munkám
elképesztő tudatlanságot áruljon el? Nem, még illetéktelen
tényező se akarok lenni. Ezért örömmel fogadom el Mikszáth
változatát alapszövegnek a szó legtágabb értelmében, és erre
tekintettel adom meg a végső választ:
Korábban.
A
magyar piac ugyan kicsi piac, de piac. Ha be akartak volna törni a
To
Serve Man-nel,
korábban, sokkal korábban kellett volna. Amikor még nem volt Aczél
elvtárs, és Mikszáth fordította a szinkront a sci-fikhez.
