Ide nekem az oroszlánt!

Tizenegy napja befogadott cicám, a keresztségben (bár ő valami természeti vallást követ) Akakij Akakijevics, leszökken, megáll a hűtőszekrény előtt, rám néz.

– Mit szeretne, Akakij? – kérdem. – Eee?

– Eeee – feleli.

Előveszem a tálkát, leteszem elé. Vagy előveszem a tálkát, és előveszem az üvegcsét is, melybe gondosan átkanalaztam a bádogdobozból – a bádogdobozosodást megelőzendő – a neki illatos, nekem szagos falatkákat, átpakolok és apró darabokra vágok mindent, és mivel ez kis időbe telik, Akakij imigyen sürget:

– Eeee-eeeeee-eeeee!

Biztos, ami biztos, megkérdezem tőle:

– Csak eee, vagy íííí is?

– Eeee! – zárja le a parttalanná váló beszélgetést, és nekiesik, ahogy elé teszem az eee-t. Azért teszek mellé egy kis ííí-t is, soha nem lehessen tudni.

És elégedetten nézem. A tizenegy nap alatt szépen kigömbölyödött. De még messze van végső kiterjedésétől.

És Akakij is elégedett. Eee-re ííí-zik.

De ő mégiscsak elégedettebb, állapítom meg, mert eszembe jut: v. Frisch, Lorenz és Tinbergen óta az állati viselkedéstan területén senki nem kapott Nobelt. És az '73-ban volt, negyvenhárom éve. Pedig, ne szerénykedjünk, vannak eredmények, vannak eredmények!